SZÜRKE HÉTKÖZNAPOK - dramaturgia

Gondolom mindenkinek ismerős a cím. Unalmas, egymást követő napok, amelyek semmiben sem különböznek a többitől.

Reggel felkelünk, elmegyünk dolgozni, onnan haza, alvás, majd megint reggel van.

Az így telő napokat olyan foglalatoskodással töltjük mint mosakodás, evés, munka, közlekedés, olvasás, zenehallgatás, filmnézés stb. És ezek szépen ismétlik magukat.

***

De aztán az egyik nap kiteszünk egy képet instára. Hamarosan jön is egy reagálás és hozzászólás. Egy olyan embertől, akivel már rég szerettünk volna megismerkedni.

A fenti példával arra akartam rámutatni, hogy a dramaturgiának milyen eszközei vannak, hogy az miként jelenik meg egy történetben.

A történetek, amiket íróként mesélünk, valamiért másak, mint a szürke hétköznapok. Pont ezért élvezi az olvasó.

Miből áll egy nap?

Gondold végig a napjaidat, idézd fel az életed neves pillanatait, és vedd sorra, hány olyan dologra emlékszel, ami általában fenekestől felforgatta egy napodat. Legyen az egy borzalmas fogfájás, egy majdnem baleset – vagy konkrét baleset, érettségi, szakdolgozat, állásinterjúra való menet közben leszakadó eső stb. Ezek mind olyan pillanatok az életedben, amelyek megszakították a szürke hétköznapjaidat. Mégis kevés olyan igazi emlék van, amire valamiért élesen emlékszel (vagy legalábbis úgy véled, hogy élesen emlékszel). Mindegy, hogy ez az emlék jó vagy rossz.

Nos, a dramaturgia is így működik a történetben. Olyan elemeket visz (dramaturgiai eszköz) az események láncolatába, ami a "szürke hétköznapokat" megváltoztatja.

Hány és hány történet kezdődik úgy, hogy a karakter a napi rutinját végzi, valamennyire unalmas, kiszámítható életét éli.

Hogy néz ez ki egy történetben?

Még a Trónok Harca is így kezdődik, amikor az Éjszakai Őrség felderítői rálelnek a hullák nélküli táborra. A megszokott életüket élik. És itt jön képbe G. R. R. Martin zsenialitása, ami a dramaturgiát illeti.

Mert mi a fő konfliktus? Nem a trónért folytatott harc. Hanem az Éjkirály által vezetett holtak seregének a legyőzése. Minden más csak az út, amíg a főbb szereplők el nem jutottak oda, amíg a végső összecsapásnál a nekik szánt szerepet be nem töltötték.

A regényt meg lehetett volna klisésen is írni – és akkor csak 1 részes lenne –, hogy jönnek a holtak, van a főszereplő, aki pár társával összefog, és addig-addig küzdenek, tanulnak, kutatnak, amíg meg nem találják a sárkányüveget, és jé!, megvan a fegyver, győztünk. Kis romantika, némi áldozat, és kész is a klisés regény.

Mit csinált ezzel szemben Martin? Elvitte a fókuszt a fő konfliktusról, a főgonoszról. Helyette azt mutatta be, hogyan jutnak el a karakterek odáig, hogy képesek legyenek győzni, vagy legalábbis a tettükkel hozzájárulni a győzelemhez.

Ráadásul tette ezt úgy, hogy mind a regény, mind a tv-sorozat esetében a közönség nem azzal foglalkozott, hogy Ned Stark jogosan fejezett-e le egy szökevényt, és miért nem vizsgálják ki szökésének valós okát (ha már annyira igazságpárti), hanem azzal foglalkoztak, hogy ki kivel jön össze, ki fog sárkányon lovagolni, és hogy a kedvencüké lesz-e a trón.

Martin több bejegyzésben és interjúban is elmondta, hogy a Trónok Harca regény első verziói teljesen mások voltak, mint amilyen végül lett.

Többek között Arya Stark karaktere sem élt meg sok részt, de rájött, úgy nem jó, és eleve Arya első változata (karakterjellem) nem passzolt a cselekményekhez, amelyek történtek vele. Ezért többször is újraírta a regény elejét, mire úgy tudta vezetni azt, ahogy ma ismerjük.

Mindehhez viszont szüksége volt egy nagyon jól megtervezett dramaturgiára, ami nem az ihletből született, hanem sok-sok gondolkodásból.